A nap fűszere: "De néha az általánosságban van a legtöbb tartalom, mert nem köti meg képzeletünket, s szabadjára hagyja csapongani." Kosztolányi Dezső

 

A cékla második fordulójához már egy kicsit felkészültebben álltam hozzá. Elterveztem, hogyan is szeretném elkészíteni, és ennek megfelelően vásároltam egy doboz natur joghurtot és egy doboz fetasajtot. Persze amilyen kelekótya vagyok mostanában nem csodálkozom azon, hogy ugyan még tormát is terveztem hozzá, de ahogy beléptem az üzletbe és megláttam, hogy van Szamos marcipán kocka,  a torma rögtön kiment a fejemből. Így az most nem került bele a salátába, bár utólag nem is bánom. Sok lett volna a jóból.

 

A recept (1 személyre /fura ezt leírni/):

1 cékla, 1 alma (csak hogy fogyjon az a 7 kiló :-), 1 sárgarépa

1 natur joghurt, feta sajt, majonéz, édesítőszer, bors,

Szamos marcipán kocka - ez nem egy nélkülözhetetlen alkotóelem, de nem érdemes kihagyni :-)

 

A céklát, az almát és a répát aprítógépben nagyobb, hasábszerű formára szeleteltem, a joghurtot majonézzel, édesítőszerrel, borssal összekevertem, belevágtam a fetasajtot, és mindezt ráöntöttem a felaprítottakra. A saláta elfogyasztása után, a marcipán kockát kibontottam, és apró falatokban a saláta után küldtem :-). 

Megosztás a facebookon

A nap fűszere: „Hinni akkor is, ha a tételt olykor csak hitünk bizonyítja, s küzdeni, bárha elégtételt csak a jövő ad álmainkra.” Váci Mihály

 

Mostanában ha hétfő, akkor nem böjt, hanem gyümölcsnap. A böjtöléssel kapcsolatos lelkesedésem lelohadt az utóbbi időben. Nem bírnám ki egy napig evés nélkül. Valószínű, hogy a böjtölés akkor igazán megvalósítható, ha az ember lelkében minden rendben van, vagy akkor, ha éppen tökéletesen maga alatt van. Legalábbis nálam ez így működik.  Most, hogy ilyen össze-visszaság uralkodik bennem nem tudom elviselni a gondolatot, hogy egész nap nem ehetek. Így ezen praktikus okból kifolyólag a böjtölést gyümölcsnappal váltottam fel. A nyár és az ősz eleje gyümölcs szempontjából maga a kánaán. Ilyenkor azt sem tudom melyik kedvencemből tömjek magamba minél többet. Az egészséges és helyes táplálkozás szempontjából ugyan nem igazán jó, ha keverjük a gyümölcsöket, jobb, ha mindig csak egy félét fogyasztunk, de ilyenkor nem tudok parancsolni magamnak. Meg igazából nem is akarok.

A nagy gyümölcsimádatom mellett ugyanakkor a gyümölcs salátához való viszonyom érdekes. Nem szeretem a gyümölcs salátát. Soha nem is szerettem. Éppen ezért szinte soha nem is készítek. Ha több féle gyümölcsöt eszem egyszerre, és van rá lehetőségem, akkor szépen felvagdosom őket és különálló kupacokba halmozom a tányéron. Nem keverem össze, hagyom mindegyiket külön-külön érvényesülni. Nem igazán tudom, hogy ez miért alakult így nálam, miért is nem szeretem például a gyümölcs salátát, de így van és kész. Ami viszont néha még bosszantani is tud, bár ezzel senkit sem szeretnék megbántani, az az , ha desszertként szolgálnak fel gyümölcsöt, vagy gyümölcs salátát. A hugom, ha olvassa ezt az írásomat tuti kitalálta, hogy most mit fogok írni. A gyümölcs saláta nem desszert! Nekem abszolút nem az :-). És hogy ezt tulajdonképpen miért is kezdtem el írni? Már magam sem tudom. Elvesztettem a saját fonalamat :-). Úgyhogy most fel is adom. A lényeg, hogy hétfőn a képen látható dolgokat vacsoráztam :-). 

Megosztás a facebookon

 

Nagyon-nagyon szeretem a Jóbarátok című sorozatot. Eddig még rágondolni sem tudtam, mert annyiszor néztem vele kettesben, és annyit nevettünk együtt rajta, hogy még a gondolat is fájt, hogy nélküle nézzem. De ma este megtört a jég. Elkezdtem egyedül nézni. És nem zavar. Nem fáj. A 6. évadot néztem. Ez az egyik kedvencem. Ebben van az a rész, amit nagyon kedveltünk mind a ketten. Amikor Monica összeköltözik Chandlerrel, és ebben mondja Joey, hogy nincs többé J és C. Ezt mennyiszer idéztük egymásnak! Mennyit nevettünk rajta. Akkor még nem gondoltam, hogy egyszer nekem is azt kell mondanom, amit már egyik bejegyzésben is írtam, hogy nincs többé Sz és P. De hát meg kell barátkoznom ezzel a gondolattal. Én ezt jó jelnek veszem. Hogy tudom nézni a Jóbarátokat. És nem szomorúan, hanem úgy ahogy máskor. Élvezettel. Vidáman. És kikapcsolódva. Ez egy apró lépés, de ilyen apró lépések kellenek ahhoz, hogy le tudjam zárni a múltat.Végleg. És ne kísértsen nap, mint nap az ő emléke. 

Megosztás a facebookon

A nap fűszere: „Szenvedéseink egyik oka az, hogy másoknak a példája után megyünk, nem értelmünk irányít bennünket, hanem a megszokás.” Seneca

 

 

Az utóbbi időben az is gátolta konyhai karrierem továbbépítését, hogy vagy elég későn értem haza, vagy csak hazarohantam és már mentem is tovább. Így még ha akartam volna sem lett volna időm főzőcskézni. De szerdán végre egy viszonylag nyugodalmas estének néztem elébe, ami végül nem volt olyan nyugodalmas, de mindenesetre a főzésre jutott időm. Annak az ötlete, hogy a megszokott saláta vacsorám helyett valami meleget is egyek tulajdonképpen  abból adódott, hogy a lakásban kezd igazán hideg lenni.  Ez adta az ötletet, hogy használjam egy kicsit a sütőt.  Apu készített hasonlót egyik hétvégén és annyira ízlett nekem akkor, hogy elraktároztam az agyamban potenciális lehetőségként arra az esetre, ha ismét a konyha felé venném az irányt.

 

A recept:

paprika (jobb valamilyen édes húsú)

feta sajt,

olivaolaj,

oregánó.

 

A paprikát félbevágtam, a magját kiszedtem és egy beolajozott kerámia tálba tettem (nem a magokat, a paprikát :-). A fetát felkockáztam és belehelyeztem a paprikába. A sajtra egy kevés olajat csorgattam és meghintettem szárított oregánóval. Sütőben, 200 fokon fél órát sütöttem.

Természetesen salátával fogyasztottam, amibe az utolsó cékladarabkám is belekerült.

 /a héten kaptam egy új, céges telefont. beállítgattam rajta mindent, a gyorshívásokat is. az első hívógomb eddig mindig az ő számára volt beállítva. most már nem ő kapta. sőt. ő nem is kapott.  így változnak a dolgok. szomorú, hogy aki a legfontosabb volt az életemben, most már a gyorstárcsázásból is kimarad. de nem számít, vannak mások, akikkel feltölthettem azt a kilenc számot :-)/ 

Megosztás a facebookon

A nap fűszere: "A jó bort szódával, a szép szerelmet házassággal elrontani nem szabad. "

 

 

Minden év egyik leginkább várt eseménye számomra a Budai Várban rendezett Borfesztivál. A jó borokat alapjában is nagyon szeretem, de ennek a fesztiválnak a hangulata, a helyszíne és úgy egyébként is az egész izgalma mindig magával ragad. Amikor tavaly megvettük a lakásunkat nem messze a Vártól, a férjemmel tervezgettük, hogy majd milyen jó lesz, amikor csak fel kell sétálnunk erre a jeles eseményre. Azonban ember tervez, mások meg végeznek helyette.

A Fesztivál előtti napokban azon gondolkodtam, hogy mennyire lesz rossz nekem, ha nélküle megyek majd fel. Féltem tőle, hogy azt fogom figyelni, hogy kint van e, esetleg meglátom e őt, mert várható volt, hogy ő is kilátogat. De szerencsére szinte eszembe sem jutott, hogy őt keressem és eszembe sem jutott igazán, hogy milyen jó lenne, ha vele lehetnék kint.

Először csütörtökön mentem ki a szüleimmel. Téli hideg lévén a rendezvény látogatóinak száma csekély volt. Sajnos a borkóstolás mellett finom, meleg pogácsát, sajtokat és rétest is kóstolgattam (csokis-túrós rétest például. kell ennél jobb párosítás??? :-). És mivel a többi hétvégi program is kevésbé lájtosan alakult, így ma kissé passzentos rám a nadrágom. Nem szeretem az ilyet! Mostanában  megint nulla önfegyelem, ha evésről van szó. Még szerencse, hogy rendszeresen mozgok, mert különben csúnya vége lenne ennek a feneketlen bendőnek.

Tegnap estefelé rámtört egy fura érzés. Mehetnékem támadt ismét. Úgy éreztem, ha nem megyek ki megint a Borfesztiválra valamiből kimaradok. Szétrobbanok. Gondolom ismerős érzés. Amikor az ember annyira, de annyira szeretne valamit, és úgy érzi, ha nem teszi meg, valamit elszalaszt. Én ezt éreztem. Kényszert arra, hogy az utolsó este kimenjek. Ebben közrejátszott az is, hogy az időjárás is kedvezően alakult. Nem volt már az a nagy zimankó, mint csütörtökön. De hát egyedül még sem mehet az ember, így felhívtam egy barátnőmet, aki nem hagyott örlődni és csatlakozott hozzám /kedvelem az olyan embereket, akik vevők a spontán dolgokra. nem csak az előre megtervezett lépéseket hajlandóak megtenni,  nem nyavajognak, nem hímeznek-hámoznak, hanem képesek azt gondolni: carpe diem!/

A kellemesebb időjárásnak és a fesztivál utolsó napjának köszönhetően nagyobb számban voltak jelen a borok élvezetét kereső, vállalkozószellemű látogatók. Sikerült megint nagyobb fajta elázás nélkül megúsznom az estét (nem úgy mint tavaly és tavaly előtt. az egyszerűen brutál volt, nem is vallok róla :-). Csak úgy lájtosan vetettük bele magunkat a kóstolgatásba.

Az a zsongás, az a jó hangulat, a gyönyörű Vár és a még gyönyörűbb kilátás! A jókedvű emberek, a pozitív energiák, a felszabadult vidámság! Várom már a jövő szeptembert! Nem tudtam betelni az élménnyel! 

Megosztás a facebookon

 

Ma ilyen hangulatom van. Ilyen belegondolós, elgondolkodós. Nagyon szeretem ezt a verset. Akár hányszor elolvasom beleborzongok. Magával ragad az is, ahogy Szabó Lőrinc megírta és az is, amit el akart vele mondani, az a sugallat. Mindig döbbenek tőle. Mi van, ha tényleg így van? Bár ebben igazából nem hiszek, de elgondolkodni mindig elgondolkodom rajta. Mi van, ha minden csak illúzió. Mint az én eddigi életem. Talán megint nem véletlen, hogy ez az egyik kedvenc versem. Éltem. És nem vettem észre, hogy illúziók csupán, amiknek élek. Most egy kicsit ettől megint döbbenek. Ez csak most esett le. Egy újabb hiányzó láncszem a megértéshez. Egy újabb láncszem, ami azt mutatja, hogy ami történt velem, eleve így rendeltetett. Annyi jel utal rá, hogy tudat alatt készültem erre. Hogy ennek így kellett lennie. Ez a vers egy újabb bizonyíték? Nem tudom, hogy nevezhető e ennek, de most mikor elolvastam ezt éreztem. Hogy ez is azt mutatta, hogy minden-minden az eddigi életemben kép volt csupán, és költemény. Nem a való, reális világ. Nem az, amiben most élek. És nem az, amit oly nagyon élvezek. Felszabadultam. Már nem az illúziókat álmodom, hanem azt az életet amit tényleg élni szeretnék.  

Az irodalom órákon sosem szerettem a belemagyarázós verselemzéseket. Úgy gondolom egy vers azt jelenti, amit az emberben megmozgat. Amilyen érzéseket kelt. Lehet, hogy az elemzés szerint éppen valami szomorúságot akar kifejezni, de ha az olvasóban nem ezt a reakciót váltja ki, hanem esetleg pont az ellenkezőjét az sem lehet baj. Ez a szép benne. Hogy mindenki saját magára "szabva" tudja értelmezni. Hogy nem egyértelmű. Hogy mindenki úgy fogadja be, ahogy ő szeretné. Ahogy neki tetszik. És mindenki azt találhatja meg benne, amire éppen szüksége van. Nekem most folyamatosan igazolásra, útmutatásra van szükségem. Én most az igazolás egy formáját  találtam meg benne. Illúziókból ébredtem.

 

Dsuang Dszi álma

 

Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
- Álmomban - mondta - ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.

- Lepke - mesélte - igen lepke voltam,
s a lepke vígan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi...
És felébredtem... És most nem tudom,

most nem tudom - folytatta eltűnődve -
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? -

Én jót nevettem: - Ne tréfálj, Dsuang Dszi!
Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! -
Ő mosolygott: - Az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát! -

Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én. 

Megosztás a facebookon