Két idézet volt, ami megfogott.  Nem tudtam eldönteni, hogy melyiket írjam ide, ezért  nem is döntöttem. Leírom mindkettőt.

A nap fűszerei:  

„Minden kapcsolat történés, valahonnan valahová tart. Erre kell figyelni. Úton vagyunk-e még? Vagy már csak ismételjük magunkat? Mit "hoz ki" belőlünk az együttélés? Jót? Előre lépést, derűt, szabadságot, munkaképességet? Rosszat? Idegességet, beszűkülést, rosszkedvet? A kapcsolat változik, és benne változunk mi is. Előfordulhat, hogy az utak szétágaznak. Ha tartósan úgy érezzük, hogy már nincs dolgunk egymással, harag és gyűlölet nélkül is el lehet búcsúzni. Azonban sokszor a másikra haragszunk, mert nem olyan vagy nem vált olyanná, amilyennek elképzeltük. Pedig nem tehet arról, hogy nem vagyunk elég jó emberismerők, és olyat kértünk, amit nem tud megadni. Elmenni könnyen kell, ahogy a levél leválik a fáról. Elmenni egyszer szabad csak és véglegesen. Egy foghúzás rossz, de elviselhető. De ha mindennap húznának rajta egy keveset - azt nem lehetne kibírni. Az ilyenfajta szétválásban tönkremegy két ember.” Popper Péter "Aztán egy szép napon arra ébredek, hogy nem ő jár a fejemben, és rájövök, hogy túl vagyok a nehezén. A szívem súlyos sebet kapott, de majd begyógyul, és akkor majd újra tudok örülni az élet szépségeinek. Történt már velem ilyen, és fog is még történni, ebben biztos vagyok. Ha valaki elmegy, az azért van, mert jönni fog helyette valaki más - és újra rám talál a szerelem." Paulo Coelho A Zahír

  

Lehet, hogy a bejegyzésemmel most egy kicsit őt is bántani akarom, nem tudom pontosan, még nem tisztultak le teljesen a fejemben a gondolatok, az érzések. Még nem látom objektíven ezt az egészet. Bár nagy a gyanúm, hogy igazán objektíven soha sem fogom látni, talán csak kicsit higgadtabban, átgondoltabban. Így visszagondolva mellette nem olyan ember voltam, akit igazán szerettem és elfogadtam. Tele voltam félelmekkel és gátlásokkal. Zárkózott voltam, és magamba fordultam. Nem állítom, hogy miatta volt így, de nem segített abban, hogy megtaláljam önmagam. Az igazi önmagam. Kimondom, mert ki akarom mondani. A „pofonjai” tettek igazán azzá, aki most vagyok. Ezek erősítették a lelkemet, ezek segítették az igazi énem megtalálását. De nem köszönöm meg őket, mert ugyanakkor a szívemen nagyon mély sebek keletkeztek. Ezek talán soha sem fognak igazán begyógyulni.

 

Azt biztosan tudom, egyetlen percét sem bánom az együtt töltött időnek. Tényleg rengeteg szép emlék és boldogság adatott meg nekem. De most úgy érzem a legtöbbet a „pofonoknak” köszönhetem. Értékesebb, erősebb ember lettem tőlük. Olyan ember aki bátran belenéz a tükörbe, bátran szembenéz önmagával és felemelt fejjel néz szembe az élet kihívásaival. Tele vagyok még feszültséggel, a belsőm forrong, hullámzik, kergetik egymást az érzelmek, olykor katarzisok. De felszegett fejjel állok, és nem egymagamban az újéletem kezdetén. A családom, akik számomra a MINDENT jelentik mellettem állnak. Ez a tudat erőt ad, boldoggá tesz. Tudom hogy ő ezt soha sem fogja érezni, lehet, hogy érteni sem. Sajnálom ezért. Tudom, hogy én megfogom találni az igazi boldogságomat, az igazi utamat és a céljaimat, és azt is tudom, hogy ő csak kergetni fogja őket. Én voltam számára az egyensúly, én nyújtottam neki lehetőséget arra, hogy a benne rejlő frusztráltságot és negatívumokat helyreigazítsam. Megmutattam neki milyen, ha ez embernek van igazi családja, megmutattam hogy lehet boldogan élni, s ő ezt eldobta. Nem csak engem dobott el, a családom szeretetét és törődését is visszautasította ezáltal. És barátokat is veszített. Egyet egészen biztosan.  Hiányozni fognak ezek az emberek az életéből, ezt biztosan tudom. Nálunk, tőlünk megkapta azt a szeretetet, ami egy ember életében nélkülözhetetlen ahhoz, hogy boldog legyen. Ezeket a dolgokat nem fogja tudni pótolni, mert ezek ritka kincsek. Annyi mindent értettem meg ez alatt a pár nap alatt, azt hiszem most már úgy látom és olyannak látom őt amilyen ténylegesen.  Sajnálom őt, mert soha sem fogja megtalálni az igazi helyét, céltalanul fog bolyongani, mert nem tudja mi az igazi boldogság, nem tudja, hogyan kell keresni és hogyan kell felismerni. Nem tanították meg rá, s tőlünk sem volt képes megtanulni.

 

Érdekes dolog az írás. Legalábbis nálam így működik. Soha sem tudom, a végére hová is fogok kilyukadni. Mindig, szinte izgatottan várom, hogy merre visz majd a képzeletem, az érzéseim. S most, elolvasva amit írtam megdöbbentem. Nem akartam róla írni, mert már nem akarok vele foglalkozni, de mégis írtam róla. Mert tudom, hogy a szívem mélyén szeretem őt, szeretem azt az embert, akit láttam benne, és sajnálom őt, mert ő is hamis világban élt. Soha sem szeretném kitörölni a szívemből a vele töltött éveket. Soha sem szeretnék fájdalommal gondolni a vele töltött múltra. És boldog vagyok, mert nem fáj, ha erre gondolok. Nem fáj, ha meghallom a kedvenc számát, ha ott vagyok a lakásunkban, egyedül, és nem fáj, ha arra gondolok, hogy mással van. Nem fájnak a fényképek, nem fájnak a közös emlékek. Látom a szép dolgokat, és most már tudom a rosszakat. Vannak még fájdalmaim, szomorú pillanataim, de nem, nem és nem engedem őket győzedelmeskedni. Új ember lettem. Aki bátran szembenéz a kihívásokkal és nehézségekkel. Szinte kalandként élem meg ezeket a perceket, s szinte gyermeki kiváncsisággal várom a holnapot. Gyakran olvasok Márquez idézeteket. Ámulatba ejt, mennyire viszontlátom bennük az érzéseimet. Erre gondolok, s így szeretni tudom a múltat:

 

"Ne sírj mert vége lett -
Mosolyogj, mert megtörtént" ÉS ÉN MOSOLYGOK! TELJES SZÍVEMMEL ÉS A LELKEMMEL! 

Megosztás a facebookon