A nap fűszere: Három Gyûrû ragyogjon a tünde-királyok kezén,
Hét a nemes törpök jussa, kiknek háza cifra kõ,
Kilencet halandó ember ujján csillantson a fény,
Egyet hordjon a Sötét Úr, szolganyájat terelõ,
Mordor éjfekete földjén, sûrû árnyak mezején.
Egy Gyûrû mind fölött, Egy Gyûrû kegyetlen,
Egy a sötétbe zár, bilincs az Egyetlen,
Mordor éjfekete földjén, sûrû árnyak mezején.

 

Azt írtam változások zajlanak az életemben. Nemrég elérkezett az igazi mérföldkő, az egyik legfontosabb változás. Egy szerelem történetének voltam részese. Ennyi adatott meg ennek a szerelemnek. 13 év, 14 hónap és 19 nap. Kész. Vége. Már nincs többé MI! Már nincs többé SZ és P! Már nincs többé az EGY GYŰRŰ! Én naiv kislány módjára azt hittem, létezik az EGY. Hittem abban, hogy nekem, nekünk sikerülhet az, ami keveseknek. A sírig tartó örök szerelem ideáját kergettem. Azt hittem a boldogság forrása csakis ez lehet számomra, szemellenzővel szemléltem eddig a nagybetűs életet. Jött egy-két pofon. Végül egy hatalmas. S lassan elkezdtem látni. Nem csak nézni a dolgokat. Sokáig azt hittem, bármit megtennék azért, hogy megtartsam ezt, az amúgy már darabjaira hullott szerelmet, házasságot. De voltak, akik mellém álltak, felnyitották a szememet, megmutatták, hogy másképp is lehet élni. Nem csak a szerelem bilincsében. Egy olyan szerelem bilincsében, ahol csak az egyik ember érezi a szerelemet. Egy régóta zajló, többéves folyamat volt a változás. De én nagyon sokáig nem vettem róla tudomást. Igen. Ha mélyen magamba nézek, így utólag tisztán látom, tudtam, hogy ez lesz a vége. Nem is lehetett más. De mégis sokáig a kényelmesebb, biztonságosabb, és az általam hamisan, boldogabbnak ítélt utat választottam. Soha sem fogom tudni eléggé megköszönni azoknak az embereknek, akik felnyitották a szememet, megmutatták hogy másképp is lehet, sőt érdemes élni. Nem szabad hagyni, hogy egy viszonzatlan szerelem töltse ki az életem. Nekem nem így kell élnem. Én ennél többet érdemlek!

 

Pár napja megtettem. Oda tettem a pontot szenvedésünk végére. S most itt állok. Egy új, igazi élet kezdetén. És boldog vagyok. Olyan fajta boldogságot érzek, mint azelőtt soha. A jövő nem rettegéssel tölt el, hanem reménnyel. Egy boldog, kiegyensúlyozott élet reményével. Eddig rettegésben éltem. Mi lesz velem, ha ő elhagy? Mi lesz velem, ha már nem szeret? Hogy tudnék nélküle élni? Mikor okoz a szívemnek fájdalmat? Ezek a kérdések blokkolták az agyamat, ezek a kérdések keserítették meg az életem. Azt hittem a boldogságot kergetem, holott hamis képek alapján pont a boldogtalanság volt az, ami felé tartottam. A vesztembe rohantam, s ezt néhányan tisztán láttak. De nem akartak, nem mertek szólni. Tudták, hogy amíg a bilincs ott van a szívemen, nem fogom megérteni őket. De lehullt a bilincs. Lehullt a szemellenző. És most már tudom, hogy csak én láttam tökéletesnek az életemet. Én hittem, én akartam csak azt hinni, hogy jó úton haladok, ez az én sorsom, ezt kell mindenáron végigjárnom. S most kiderült, szappanbuborék volt csupán az egész, elcseszett, tökéletes életem.

 

Pár napja összeszedtem a bátorságom. Megmondtam én így nem fogok élni. Bennem is meghalt a szerelem, kitépték a szívemből. Hazudnék, ha azt mondanám nem fáj. Ez természetes. Hiszen együtt váltunk azzá, akik most vagyunk. Egymást alakítottuk, egymást segítettük. De ezt sem köszönöm meg neki, mert így visszatekintve én egészen biztosan nem olyan emberré alakultam, akivé kellett volna. Szeretettel gondolok rá, de ugyanakkor ott van bennem az az érzés, hogy átvert. Egy hamis életet alakított ki velem. Hamis ábrándokat és álmokat hitetett el velem. Most fájni fog amit leírok, mert ezzel az egész 13 évnyi kapcsolatunk szépségét is megkérdőjelezem, de így érzem. Sok mindent kaptam tőle, sok boldog és boldognak hitt percet, élményeket és emlékeket, DE amit igazán neki köszönhetek az a mostani, új személyiségem. És ezt a pofonoknak és nem a szép emlékeknek köszönhetem. Vállalom, lehet, hogy most a bennem maradt, kis keserűség vezeti a kezemet, de az érzésein az ember nem változtathat. És én nem is akarok. Elmúlt az az idő, amikor az számított nekem, hogy másoknak, főleg neki megfeleljek. Most magamnak akarok elsősorban megfelelni. S ezt csak úgy tehetem, ha nem leplezem magam előtt az igazi érzéseimet. Eddig ezt tettem. Nem hallgattam sem az érzéseimre, sem a megérzéseimre. Pórul jártam. De nem szeretném többé ugyanezt a hibát elkövetni. Tanulni szeretnék a saját káromon. És elfogadni az érzéseimet. Hinni bennük, és odafigyelni rájuk.

 

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK!!!!!

Megosztás a facebookon

Két idézet volt, ami megfogott.  Nem tudtam eldönteni, hogy melyiket írjam ide, ezért  nem is döntöttem. Leírom mindkettőt.

A nap fűszerei:  

„Minden kapcsolat történés, valahonnan valahová tart. Erre kell figyelni. Úton vagyunk-e még? Vagy már csak ismételjük magunkat? Mit "hoz ki" belőlünk az együttélés? Jót? Előre lépést, derűt, szabadságot, munkaképességet? Rosszat? Idegességet, beszűkülést, rosszkedvet? A kapcsolat változik, és benne változunk mi is. Előfordulhat, hogy az utak szétágaznak. Ha tartósan úgy érezzük, hogy már nincs dolgunk egymással, harag és gyűlölet nélkül is el lehet búcsúzni. Azonban sokszor a másikra haragszunk, mert nem olyan vagy nem vált olyanná, amilyennek elképzeltük. Pedig nem tehet arról, hogy nem vagyunk elég jó emberismerők, és olyat kértünk, amit nem tud megadni. Elmenni könnyen kell, ahogy a levél leválik a fáról. Elmenni egyszer szabad csak és véglegesen. Egy foghúzás rossz, de elviselhető. De ha mindennap húznának rajta egy keveset - azt nem lehetne kibírni. Az ilyenfajta szétválásban tönkremegy két ember.” Popper Péter "Aztán egy szép napon arra ébredek, hogy nem ő jár a fejemben, és rájövök, hogy túl vagyok a nehezén. A szívem súlyos sebet kapott, de majd begyógyul, és akkor majd újra tudok örülni az élet szépségeinek. Történt már velem ilyen, és fog is még történni, ebben biztos vagyok. Ha valaki elmegy, az azért van, mert jönni fog helyette valaki más - és újra rám talál a szerelem." Paulo Coelho A Zahír

  

Lehet, hogy a bejegyzésemmel most egy kicsit őt is bántani akarom, nem tudom pontosan, még nem tisztultak le teljesen a fejemben a gondolatok, az érzések. Még nem látom objektíven ezt az egészet. Bár nagy a gyanúm, hogy igazán objektíven soha sem fogom látni, talán csak kicsit higgadtabban, átgondoltabban. Így visszagondolva mellette nem olyan ember voltam, akit igazán szerettem és elfogadtam. Tele voltam félelmekkel és gátlásokkal. Zárkózott voltam, és magamba fordultam. Nem állítom, hogy miatta volt így, de nem segített abban, hogy megtaláljam önmagam. Az igazi önmagam. Kimondom, mert ki akarom mondani. A „pofonjai” tettek igazán azzá, aki most vagyok. Ezek erősítették a lelkemet, ezek segítették az igazi énem megtalálását. De nem köszönöm meg őket, mert ugyanakkor a szívemen nagyon mély sebek keletkeztek. Ezek talán soha sem fognak igazán begyógyulni.

 

Azt biztosan tudom, egyetlen percét sem bánom az együtt töltött időnek. Tényleg rengeteg szép emlék és boldogság adatott meg nekem. De most úgy érzem a legtöbbet a „pofonoknak” köszönhetem. Értékesebb, erősebb ember lettem tőlük. Olyan ember aki bátran belenéz a tükörbe, bátran szembenéz önmagával és felemelt fejjel néz szembe az élet kihívásaival. Tele vagyok még feszültséggel, a belsőm forrong, hullámzik, kergetik egymást az érzelmek, olykor katarzisok. De felszegett fejjel állok, és nem egymagamban az újéletem kezdetén. A családom, akik számomra a MINDENT jelentik mellettem állnak. Ez a tudat erőt ad, boldoggá tesz. Tudom hogy ő ezt soha sem fogja érezni, lehet, hogy érteni sem. Sajnálom ezért. Tudom, hogy én megfogom találni az igazi boldogságomat, az igazi utamat és a céljaimat, és azt is tudom, hogy ő csak kergetni fogja őket. Én voltam számára az egyensúly, én nyújtottam neki lehetőséget arra, hogy a benne rejlő frusztráltságot és negatívumokat helyreigazítsam. Megmutattam neki milyen, ha ez embernek van igazi családja, megmutattam hogy lehet boldogan élni, s ő ezt eldobta. Nem csak engem dobott el, a családom szeretetét és törődését is visszautasította ezáltal. És barátokat is veszített. Egyet egészen biztosan.  Hiányozni fognak ezek az emberek az életéből, ezt biztosan tudom. Nálunk, tőlünk megkapta azt a szeretetet, ami egy ember életében nélkülözhetetlen ahhoz, hogy boldog legyen. Ezeket a dolgokat nem fogja tudni pótolni, mert ezek ritka kincsek. Annyi mindent értettem meg ez alatt a pár nap alatt, azt hiszem most már úgy látom és olyannak látom őt amilyen ténylegesen.  Sajnálom őt, mert soha sem fogja megtalálni az igazi helyét, céltalanul fog bolyongani, mert nem tudja mi az igazi boldogság, nem tudja, hogyan kell keresni és hogyan kell felismerni. Nem tanították meg rá, s tőlünk sem volt képes megtanulni.

 

Érdekes dolog az írás. Legalábbis nálam így működik. Soha sem tudom, a végére hová is fogok kilyukadni. Mindig, szinte izgatottan várom, hogy merre visz majd a képzeletem, az érzéseim. S most, elolvasva amit írtam megdöbbentem. Nem akartam róla írni, mert már nem akarok vele foglalkozni, de mégis írtam róla. Mert tudom, hogy a szívem mélyén szeretem őt, szeretem azt az embert, akit láttam benne, és sajnálom őt, mert ő is hamis világban élt. Soha sem szeretném kitörölni a szívemből a vele töltött éveket. Soha sem szeretnék fájdalommal gondolni a vele töltött múltra. És boldog vagyok, mert nem fáj, ha erre gondolok. Nem fáj, ha meghallom a kedvenc számát, ha ott vagyok a lakásunkban, egyedül, és nem fáj, ha arra gondolok, hogy mással van. Nem fájnak a fényképek, nem fájnak a közös emlékek. Látom a szép dolgokat, és most már tudom a rosszakat. Vannak még fájdalmaim, szomorú pillanataim, de nem, nem és nem engedem őket győzedelmeskedni. Új ember lettem. Aki bátran szembenéz a kihívásokkal és nehézségekkel. Szinte kalandként élem meg ezeket a perceket, s szinte gyermeki kiváncsisággal várom a holnapot. Gyakran olvasok Márquez idézeteket. Ámulatba ejt, mennyire viszontlátom bennük az érzéseimet. Erre gondolok, s így szeretni tudom a múltat:

 

"Ne sírj mert vége lett -
Mosolyogj, mert megtörtént" ÉS ÉN MOSOLYGOK! TELJES SZÍVEMMEL ÉS A LELKEMMEL! 

Megosztás a facebookon

A nap fűszere: „Soha ne lépj hátra, még akkor se, ha lendületet akarsz venni.” Andy Garcia

 

A most zajló történések egyértelmű vesztese a konyhám. A tűzhelyet lassan ellepi a por, az eszközök ott árválkodnak, és nem értik, miért hanyagolom el őket. Az utóbbi időben nem tudtam, nem volt kedvem főzni. És ez most is így van, csak még társult mellé az a gondolat is, hogy ha főznék már csak magamnak főznék. Azt meg egyelőre úgy érzem minek. Nem szórakoztat, nem nyugtat meg, nem is érdekel igazán. Ebből a szempontból mélypontra kerültem.  Gyümölcsön, salátán és joghurton élek. (anyukám, testvérkém, ne aggódjatok, azért hétvégén láttátok, hogy enni tudok, ha akarok :-).

Mostanában a nagy kedvencem a görögdinnye valamilyen sajttal kombinálva. A legjobb hozzá a feta sajt, de az nem volt otthon. Márványsajttal kombináltam most, és így is nagyon ízlett. Hát ennyire futja tőlem mostanában. Ennyire van ihletem és ennyire vagyok kreatív. Nem túl sok. De nekem ez most pont elég is. 

Megosztás a facebookon

A nap fűszere: "Keresd az életben mindig a szépet! Ragadd meg azt is, amit más észre sem vesz!
S ha cudar is sokszor az élet, Mindig találni benne kedveset, szépet!" Goethe

 

Véletlenek úgy érzem nincsenek. Minden történésnek, minden momentumnak, vagy minden eseménynek megvan a maga célja, és jelentése. Nincsenek véletlenek, csak sokszor utólag értjük meg igazán a miérteket. Mostanában egyik "kedvenc" elfoglaltságom a számadás, vagy számvetés, vagy valami hasonló. Ez természetes reakció a mostani történések ismeretében, hiszen próbálom megérteni, tisztánlátni ezt az egészet. Már nagyon sok mindere ráébredtem, már nagyon sok dolgot teljesen másképpen látok. Felfedeztem rengeteg olyasféle intő jelet,  amelyek, ha jobban odafigyelek rájuk, megmutatták volna ezt az elkerülhetetlen jövőt. Mert úgy érzem ezek az események elkerülhetetlenek voltak. Ami mégis szörnyű benne az, hogy ezt én is nagyon jól tudtam. Vagy legalábbis tudnom kellett volna. Fel kellett volna ismernem és megértenem ezeket a jeleket. Persze utólag mindig nagyon okos az ember, hiszen ezek a dolgok utólag mutatják meg értelmüket. Természetesen egy percig sem hibáztatom magamat, csak próbálom összerakni az apró mozaik darabkákat.

 És hogy miért is nincsenek véletlenek? Ma edzés közben eszembe jutott, hogy mik is voltak a kedvenc közös számaink, amiket az egyik kedves kiskocsmánkban előszeretettel énekeltünk a zenekarral.

1. El kell, hogy engedj (Kár visszatartanod, Csak bajt okozhatok, Mert én szabad vagyok, bár te azt hiszed, Csak egy egyszerű bolond. El kell, hogy engedj, el kell, hogy engedj, El kell, hogy engedj, hozzád túl bolond vagyok!) /Volt olyan idő, régebben, amikor gyötrődtem a kapcsolatunk jövője miatt. Akkor néha szerettem volna, ha én vagyok az, aki túl bolond lesz. De persze tudtam ,hogy ez szinte lehetetlen. Hiszen teljes szívemből szerettem. Akkor. És valahol, mélyen, legbelül egészen biztos voltam bennek, hogy ő viszont egyszer túl bolond lesz. De büszke vagyok magamra, mert erős voltam. Nem tartottam vissza./

2. Hobó - Hajtók dala (Te érted hajtok,hogy mindened meg legyen, nem akadt jobb neked, ezért vagy mellettem) /Még mindig beleborzongok, ha ezeket a sorokat felidézem. Számomra félelmetesek. Csak még azt nem tudom, hogy ez melyikőnkre igaz. Bár lehet, hogy mindkettőnkre./ 

3. Ákos - Keresem az utam (Keresem az utam, Néha keresem a bajt, És keresem azt, aki engem akar, Akinek engem küldött, Akit nekem szánt az ég.) /Egy ideig azt hittem megtaláltam. Legalábbis azt, akit nekem szánt az ég. Ez az egyik legrosszabb ebben az egész históriában. Elfogadni, hogy nem nekem szánta az ég. Nehéz volt. De már elfogadtam./

4. Elkártyáztam a szívemet (Elkártyáztam a gyönge szívem) /Megint csak elhesegettem magamtól ezeket a gondolatokat, de most már tudom, éreztem, sőt tudtam, hogy ő nem egy erős jellem. Nem fog tudni ellenállni semmilyen kísértésnek, és nem fog küzdeni a kapcsolatunkért./

 

Hát ezért mondom, hogy nincsenek véletlenek. Hisz egyik szám sem a boldog szerelemről szól. Egyik szám sem a boldog jövőt mutatja. És én ezeket tudtam. A fene vigye el, nagyon is jól tudtam. De nem mertem elhinni, vagy nem mertem bevallani magamnak, hogy ezek intő jelek. Egy percig nem merül fel bennem, hogy jobb lett volna, ha ezek a dolgok előbb megvilágosodnak. NEM. Ennek így kellett történnie. Egyetlen perccel sem kellett volna előbb befejeződnie. Mert ez kellett ahhoz, hogy ilyenné váljak. Ez kellett ahhoz, hogy úgy istenigazából, a legkevesebb lelki sérüléssel tovább tudjak lépni.

Nincsenek véletlenek! Ennek valamiért pont most, pont ilyenkor kellett történnie. És tudom, nem véletlen, hogy ezeket a számokat szerettük (és szeretem a mai napig). Hiszen, véletlenek nincsenek :-)! 

Megosztás a facebookon

A nap fűszere: "Ha Isten egy pillanatra elfelejtené, hogy rongybábu vagyok csupán, és egy darabka élettel ajándékozna meg, lehet, hogy nem mondanék ki mindent, amit gondolok, de biztosan megfontolnék mindent, amit kimondok. A dolgok értékét nem abban látnám, amit érnek, hanem abban, amit jelentenek. Keveset aludnék, többet álmodnék; megértettem, hogy ha csak egy percre is lehunyjuk szemünket, hatvan másodpercnyi fényt veszítünk el örökre."  Gabriel Garcia Márquez

 

Egy vallomással tartozom mindazoknak, akik vannak olyan kedvesek és veszik a fáradtságot, hogy olvasgassák amiket bejegyzek ide. Hetek óta alkotói (értsd: főzési) válság gyötör. Foghatnám a meleg időjárásra is, hiszen kinek van kedve ilyen melegben a tűzhely, ne adj isten a sütő előtt téblábolni. De az igazi ok nem ez. Nem tudom, mi történt velem. Az eddig fontos dolgok érdektelenné váltak, és új eddig ismeretlen világ felfedezésére indultam. Elhanyagolom a főzést és még lelkiismeretfurdalásom sincs. Változásban vagyok, és úgy érzem jó irányba. Persze senki se csüggedjen, lesznek azért itt még finomságok, csak talán nem olyan gyakran. De azért igyekezni fogok. Remélem a főzés múzsája hamarosan ismét megérint és akkor újult erővel és lelkesedéssel tudom magam belevetni a gasztronómia világába. 

Megosztás a facebookon

A nap fűszere: "Csalódni kell hogy boldogok lehessünk, Gyűlölni tudni hogy újból szeressünk. Kell tudni zokogni meg sírni, Valakit megunni aztán visszahívni. Csalódni százszor, csalódni ezerszer,
Hogy boldogok lehessünk egyetlen egyszer!" William Shakespeare

 

Tényleg nem tudom, hogy mi okozza bennem a változást (na jó, tudom, csak nem akarom leírni :-). Olyan érzésem van, mintha eddig egy piciny üvegbúra alatt éltem volna az életem, tudomást sem véve a való világról, a valós helyzetekről. Talán megkockáztatom azt a kijelentést is, hogy nem vettem tudomást a felnőttek világáról. Elfogadtam a mesevilág ideáit, elfogadtam azokat a képeket  és eszméket, amiket akarva, vagy akaratlanul tévesen vetítenek elénk mások.

Ennek van most vége. Mintha mázsás súlyok gördülnének le rólam, kezdek felszabadulni. A lelkem kezd felszabadulni. Eddig azt hittem a dolgok vagy fehérek, vagy feketék. Köztes állapotról nem vettem tudomást. Most már látom, hogy a világ mennyire színes. Sokkal több az érdekes ember, az érdekes dolog mint az eddig, beszűkűlt tudatomhoz elért.

Igazából tombolnak bennem az érzelmek. Tombolok magam is. El kezdtem keresni az igazi utamat, elkezdtem keresni a számomra igazán fontos dolgokat. Már nem azokat a példaképként felállított, hamis ideákat kergetem, amikről eddig azt hittem, helyesek. Senki sem tanított meg rá, hogy az élet nem olyan, mint egy tündérmese, vagy mint amilyennek kisgyermek korunkban álmodjuk. Vannak kemény dolgok, vannak cudarok. Vannak testet és lelket próbáló fájdalmak. Soha semmi és senki nem olyan, amilyennek látszik. Egy mátrix világban élünk, ahol lehet csukott szemmel járni és elfogadni, csupán az élvezet kedvéért, a látszólagos beefsteaket, vagy dönthetünk úgy mint Neo. Küzdhetünk a hamis álomképek ellen, a mesterségesen belénknevelt látszatigazságok ellen. Nem tudom, ki jár jobban, hisz még az út elején vagyok. De érzem, hogy jó utat választottam. Úgy érzem erős vagyok, boldog és talán kiegyensúlyozott. Felemelt fejjel nézek szembe a felnőtt világ kihívásaival, igyekszem megismerni a tényleges boldogság felé vezető utat.

Tudom, hogy ez a bejegyzés főként csapongás. Zavaros gondolataim még zavarosabb leírása. De már nem érdekel, hogy mások mit gondolnak. Remélem, akinek kell, az megérti azt a rengeteg érzelmet és felfedezést, amit közölni szeretnék, s amin most keresztül megyek. Remélem leszenk olyanok, akik elovassák ezeket a sorokat, és magukra ismernek. Vagy csak elgondolkodnak az eddigi életükről és az eddig fontosnak hitt dolgokról. Érdemes rá időt szánni. Megéri. Hisz az életünk, a boldogságunk a tét. 

Megosztás a facebookon