Nagyon szeretem Olaszországot, az olaszokat, és az olasz gasztronómiát. Kellemes emlékek kötődnek hozzá, többek között a nászutunk és egy párnapos bolognai látogatás is.

Ez a mostani étel nem tipikusan olasz, az ember a világ számos pontján ehetne hozzá hasonlókat, nekem mégis mindig Bologna fog eszembe jutni róla. Ott ettem számtalan hasonló készítményt, és a tramezzini szendvics mellett ez jelenti számora A SZENDVICSET. (egyébként hatalmas szívfájdalmam, hogy itthon nem lehet kapni tramezzini készítéshez való kenyeret /vagy ha igen, akkor HOOOOOL? /, persze ha Olaszországban járunk, mindig vásárolunk annyit, hogy itthonra is jusson belőle, de az sajnos hamar el szokott fogyni, és akkor jönnek az elvonási tünetek :-(

A tramezzini hatására egy kicsit elkalandoztam, de vissza a bejegyzés tárgyát képező szendvicshez. Hasonló szendvicset lehet készíteni esetleg tortillaból, vagy a török étkezdékben kapható lavash-ból, de az igazit nemrégen, az IKEÁ-ban találtuk meg. Ez elkészítve meglepő hasonlóságot mutatott az ábrándjaimban szereplő bolognai szendviccsel.

A szendvics készítésének két titka van:

1. Menj el az IKEÁ-ba és végy egy csomag ilyet (Mit is beszélek, ne egyet, hanem inkább többet!. És jó hír, nem kell ám azonnal fogyasztani, mi fagyasztóba tettük és felhasználás előtt kb. negyedórával kivettük, prímán felengedett annyi idő alatt. A rossz hír, hogy csak egy csomaggal vettünk, így hamarosan meg kell látogatnunk a jeles intézményt.)

 

2. Ügyessen találd el azt az arányt, amelyik a belevalók tekintetében nem túl kevés, nem túl sok. Figyelmeztetés!!! Az ember hajlamos arra, hogy mindenféle földi jóval teletömje és akkor egyrészt nehezen tekerhető, másrészt az ízekben a kevesebb néha több!!! Íme a mérsékelt töltelék (én is meglepődtem, hogy képes vagyok a mértékletességre és bejött a dolog):

 A szendvics bármivel tölthető, én tonhalkonzervet, jégsalit, majonézt, és reszeltsajtot használtam, a férjem pedig vékony szelet sonkákat helyezett bele.

 

Bolognában ezeket a szendvicseket egy gofrisütő-szerű képződményben meg is sütik, legközelebb mi is megpróbálkozunk valami ilyesmivel. 

Megosztás a facebookon

Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy az elmúlt két napban két különböző stílusú és érzelemvilágú koncerten vehettem részt.

Az első a Paganini Duó nevű Ecuadori művészek gitár és hegedű előadása volt, amelyre egy ecuadori ismerősünk hívott el minket. Érdekes és kellemes élmény volt, láttuk őket már két évvel ezelőtt is, de most valahogy jobban megérintett a művészetük. Érdekes volt látni a megjelent nagyköveteket, és diplomata személyeket. Ez egy olyan világ ami, majdhogy nem egy kicsit misztikus számomra, érdekes lehet más országban élni úgy, hogy az ember a hazáját képviseli ott. Sajnos a zenei képzésem enyhén szólva hiányos. Persze általános iskolában zenekari tag voltam (bár a hangom hagy némi kivánnivalót maga után), és néhány éve pedig vettem néhány órát egy gitártanártól, de azt pár alkalom után feladtam. Ennek ellenére, vagy pont emiatt csodálattal adózom azoknak az embereknek, akiknek megadatott, hogy a zene művészetét gyakorolják. Ha az élet kívánságműsorok sorozata lenne, akkor én leginkább énekelni szeretnék tudni (mármint szép hangon énekelni) és gitározni szeretnék. A Paganini Duó két tagja fantasztikus módon tud bánni a hangszerével, s nem csak hallgatni, hanem nézni és élvezetes volt őket, mert igazán látszott rajtuk, hogy élvezik is azt amit csinálnak.  

Gasztronómiai szempontból is tartogatott érdekességet az este. Az előadás utáni fogadáson aperitifként egy ecuadori specialitást szolgáltak fel, ami ugyan nem tartalmazott alkoholt, de jótékony hatással volt, mind a gyomorra, mind az ízlelőbimbókra. Sajnos a nevét nem sikerült megtudnom, de a receptjével együtt remélem hamarosan megszerzem. Az italt kicsi röviditalos pohárban szolgálták fel, és kb. a következő összetevőkből állt: narancslé, lime leve, apróra vágott hagyma és mini koktélrák. Ez tulajdonképpen akár egy előétel is lehetett volna, de ezt az ecuadoriak nem eszik, hanem megisszák a kis pohárkából.  Nagyon érdekes, fűszeres íze van.

 

A másik koncert élményem egy kicsit nagyobb másabb jellegű  volt. Tegnap kint voltunk a George Michael koncerten. Alapjában nem mondanám magam GM rajongónak, de mindig kedveltem a számait és a férjem azt mondta, hogy egy ilyen nagyszabású koncertet ne hagyjunk ki, úgyhogy tegnap gazdagabbak lettünk egy egész kellemes élménnyel.  Egy kis kellemetlenség azonban becsúszott a koncert kezdete elé. Az internetes jegyen az állt, hogy a koncert kezdete 19 óra, s mi pontban 19 órakkor be is jutottunk a stadionba. Itt már egy kicsit gyanús volt a helyzet, mert nem láttuk sehol sem azt a nagy tömeget, amit egy ilyen koncert előreláthatólag odavonz. Mint kiderült valami kavar lehetett a dologban, mert pl. a "rendes" jegyeken kezdési időpontként 20 óra volt írva.

De a lényeg a lényeg, hogy 9 óra előtt 10 perccel George Michael megkezdte fantasztikusan látványosra tervezett koncertjét.  Igazából nem is lehet rá szavakat találni, hogy mennyire ütős is volt az előadása. Középen egy szélesebb, két oldalt két keskenyebb videókivetítő volt, amiken szebbnél szebb és érdekesebbnél érdekesebb grafikák és képek "folytak" át. Az egyik legszebb momentum az volt, amikor a középső kivetítő alja tengervizet, háttere pedig a lenyugvó naptól vörösre festett eget érzékeltetett, s GM egy bárszék tetején egyszál magában ült a "tenger" közepén és csodálatos hangján énekelt.

A koncert két ráadással fél 12-kor ért véget, azonban a show összességét egy érdekes és furcsa 20 perces szünet osztotta ketté, amikor is GM egyik száma befejezése után mondta, hogy most akkor egy kicsit elhagyja a színpadot, és a kivetítőn megjelent egy óra, ami elkezdett 20 percről visszaszámolni.  Ez egy kicsit furcsa volt, és kíváncsivá tett, hogy vajon, ez mindig így zajlik-e.

Összességében azonban nagyon jól éreztem magam a koncerten, és ha a kívánságműsort folytatni lehetne, akkor egyszer nagyon szeretném megtudni, hogy egy-egy ilyen nagy sztár mit érez az egyes koncertek alkalmával. Rutinból nyomják e, vagy pedig minden egyes alkalom valamilyen szinten megérinti őket. Vajon milyen érzés lehet kinn állni a színpadon és szembenézni azzal az embertömeggel, ami csak miattam jött el, és rajongásig szeret engem.  Hát ezek azok a dolgok, amiket nagy valószínűséggel soha sem fogok megtudni, de azért szeretek néha eljátszogatni a gondolattal........ 

Megosztás a facebookon

 

Két nagy pohár turmixhoz:

300 g málnát, 1 banánt,  1 vaníliarúdat (vagyis csak a belsejét), tejet, édesítőszert, és kakaót használtam. Másnap a maradék nem kevés málnából tejjel és kókusztejjel készítettem egy újabb variációt. Majdnem egy egész doboznyi kókusztejet felhasználtam, de szinte alig lehetett érezni az ízét. Ha külön nem hívom fel rá a figyelmet, akkor a férjem észre sem veszi, hogy az van benne. Lehet, hogy a kókusztej hibája, másik fajtával lehet, hogy jobb lett volna, de sajnos most így alakult.

 

 

 

Hasonló édességeket nem igen szoktam készíteni, de volt egy kevés maradék túróm, ezért a 125 g túrót, 1 pohár joghurtot, 150 g málnát, és édesítőszert beledobáltam a turmixgépbe és ez lett belőle. Egyszerű volt és finom. 

Megosztás a facebookon

Néha nem árt, ha feldobjuk a kánikula napjait valami egészséges, üdítő hidegséggel. A grenaládé (nem kellett túl sokat töprengenem az ital elnevezésén, bár ebben a melegben még ennyi agymunka is ártalmas lehet) lényegét a sok-sok menta adja. És a rengeteg jégkocka!

 

Születésének története: férjem a nagy meleg ellenére délután elment futni, és mire hazaért elkészítettem azt az italt, ami segítette embertpróbáló cselekedetének túlélését :-).  Büszke vagyok rá, hogy nekiállt megint egy kis sportolással karbantartani magát főleg, hogy a futás eddig nem tartozott azok közé a mozgásformák közé, amiket kedvelt.

 

 

Ez most így készült (1 liter lett belőle):

2 citrom, 3 narancs, fél grapefuit, édesítőszer, marék menta, jég, szénsavas ásványvíz,

Ezekből fél citrom és fél narancs felkarikázva került a pohárba, a többit kifacsartam. A mentát pedig  megtörtem a Flavour Shakerrel (más technika is alkalmazható, a lényeg, hogy kicsaljuk a mentából az illóolajat). 

Megosztás a facebookon

Mostanában ebben a nagy melegben blogger társaimmal egy húron pendülve én is inkább szakácskönyveket lapozgatok, és kisebb lelkesedéssel főzök.  Ez annyit jelent csak, hogy a lendületem egy kicsit megingóban van, de -férjemnek üzenem- nem fogom elhanyagolni a konyhai teendőket, csak egy kicsit alacsonyabb fordulaton pörgök. Azonban a jó oldala is megvan ennek a látszólagos passzivitásnak. Elkezdtem bújni a szakácskönyveket. Ezt nem is tudom mikor tettem utoljára ilyen intenzitással. Összfoglaló táblázatot készítek arról, hogy melyik szakácskönyvből mely recepteket szeretném elkészíteni, melyek azok, amelyek megmozgatják a fantáziámat. Most kb. a negyedénél tartok, de már szépszámmal sorakoznak a potenciális versenyzők, várva a terítékrekerülés megfelelő pillanatát. Így került a kezembe Jamiel Oliver Olasz kaják címmel megjelentetett szakácskönyve. Benne találtam ennek a receptnek a gyökerét, s módosítottam úgy, hogy gnocchi ragu váljék belőle.

 

A recept (4 személynek kiváló):

500 g gnocchi,

2 nagyobb padlizsán,

1 nagyobb fej hagyma,

2 gerezd fokhagyma,

3 nagy paradicsom,

erőspaprika,

1 marék zöld olivabogyó,

2 ek kapribogyó,

olivaolaj, só, szárított és friss oregánó, bors,  1 ek balzsamecet

 

A padlizsánt nagyobb darabokra vágjuk (ha kisebbek a darabok, akkor sokkal több olajat vesznek fel és nehezebb étel válik belőlük), és olajon, erős lángon jól megpirítjuk őket. Vigyázni kell, mert a padlizsánnak van egy olyan tulajdonsága, miszerint először jól megszívja magát az olajjal, azonban a későbbiekben az olaj egy része távozik belőle, így könnyen túl olajosra készíthetjük az ételt. Közben sózzuk, borsozzuk, és rászorjuk az oregánót. Amikor a darabkák minden oldala szépen megpirult és kezdenek krémesedni hozzájuk öntjük a finomra vágott hagymát, fokhagymát és erőspaprikát.  Ezt az egyveleget pár percig pirítjuk, majd beleszórjuk a kiáztatott kapribogyót, a félbevágott olivabogyót (nehogy véletlenül mag maradjon benne!), és a belsejétől megfosztott, felkockázott paradicsomot (így nem lesz túl leveses).  Öntsük rá az ecetet és rotyogtassuk tetszés szerinti ideig, majd keverjük hozzá a kifőzőtt, lecsöpögtetett gnocchit.

A legtöbbször nem vagyok 100%-ig elégedett az elkészített ételekkel, néha az összhatásban, néha egyes hozzávalókban, néha pedig magában a koncepcióban nem stimmel valami. Most elértem a 100%-ot!  

Megosztás a facebookon

A szóbanforgó tempura amolyan áltempura. Jellegében és elkészítésében nagyon hasonlít az "igazi" tempurára, azonban az eredeti recept nem említi a sört mint hozzávalót. Nálunk pedig ezzel készült.

A tempura palacsinta-szerű tésztában megmártott és olajban kisütött hal, rák, vagy zöldségféle. A mi  tempuráink most három csoportba sorolhatóak (ebből a harmadik a bónusz, amit eredetileg nem terveztünk, de menet közben kitaláltunk és meg is valósítottunk).

 

Tempura 1 - Zsályás halfalatkák (a képen ez az amelyik félbevágva szerepel), Jamie Oliver hatására:

tengeri hal kis darabokra vágva,  fűszeresen bepácolva,

friss zsályalevelek,(Egy kis büszkélkedés. Íme a zsálya bokrunk.  Tavaly ültettük, és a télen nem fagyott el, idén tavasszal pedig így nézett ki. Aki szereti a zsályát annak ajánlom, hogy ha van lehetősége ültessen egy kis zsályát a kertjébe, mert nem sok törődést igényel, áttelel és még a szemnek is kedvére van. Alapjában nem igazán kedvelem a zsálya ízét, de gurmániám győzőtt, én is fogyasztottam a halfalatkákból. Nem állítanám, hogy mostantól kezdve mély barátság alakult volna ki köztem és a zsálya között, de azért valami alakulófélben van.)

A leveleket megmossuk, lisztben megforgatjuk külön a zsályát és külön a halakat, egy levélre ráhelyezünk egy kis halat, majd lefedjük egy levéllel (tulajdonképpen szendvicset készítünk). Egy kicsit összenyomkodjuk őket, majd belemártjuk a tempura tésztába és beletesszük a forró olajba.

 

Tempura 2 - Zöldségkavalkád

Szinte bármilyen zöldség használható, mi most káposztalevelet, répát és cukkinit használtunk. (nálam a káposzta a favorit).  A felszeletelt nyers zöldségeket lisztben megforgatjuk, belemártjuk a tempura tésztába, majd forró olajba helyezzük őket.

 

 

Tempura 3 - A bónusz.

Ez pedig a bundás, sült banán.

Különösen szeretem a kínai éttermekben kapható sült banánt. Eddig azt gondoltam, hogy áááááá, ilyet mi itthon úgysem tudunk csinálni. De menet közben, amikor a tempura tésztában szépen sülögettek a zöldségek felmerült bennem a gondolat, hogy miért is ne próbálnánk ki, mit tesz a banán, ha tempurázzuk? Ehhez a banánt kisebb darabokra vágjuk, lisztben megforgatjuk, majd a tésztába mártjuk és forró olajban kisütjük.

A bunda ugyan nem olyan vastag, mint a kínai variációban, de nagyon-nagyon finom lett!

 

 

A tempura tészta receptje:

3 tojássárgája,

5 tojásfehérje,

5 ek liszt,

2 dl sör,

só

A tojássárgáját a liszttel összekeverjük, majd a sörrel felhigítjuk, sózzuk és csomómentesre keverjük. A fehérjét kemény habbá verjük, majd hozzáadjuk a sörös masszához.  A tésztát ne hagyjuk állni.

A tempurával két dolog miatt kell vigyázni. Az egyik, hogy könnyen megég, a másik, hogy hajlamos arra, hogy túl olajos legyen, ezért az olajnak forrónak kell lennie, és a sütés végén pedig jól le kell csöpögtetni és papírtörlőre kell kiszedni.

A tempura fogyasztását leginkább valamilyen mártogatóssal, vagy chutney-val ajánlom. Mi most mangóchutneyt és citromos mártogatót készítettünk hozzá. Sajnos a chutney valahogy nem lett az igazi. A citromos mártogatóhoz 2 tojássárgáját féldeci olajjal kikevertünk, hozzáadtunk 1 dl joghurtot, sóztuk, borsoztuk, majd lassú tűzön főztük, hogy egy kicsit krémesebb állaga legyen. 

Megosztás a facebookon